Tartalomjegyzék
Michelangelo Dávidja (1502-1504) minden idők egyik legnagyobb művészzsenijének keze alól került ki, és egy több mint 4 méter magas, tömör márványból faragott, testmagasságban több mint 4 méter, a talapzatot is beleszámítva pedig több mint 5 méter magas szobor.
Az 1501-ben a művésztől megrendelt Dávid a reneszánsz egyik jelképe, amely jelenleg a firenzei Galleria dell'Accademia-ban látható.
Michelangelo Dávidja
A munka elemzése
Dávid Góliát nélkül
A szobor a Dávid és Góliát bibliai történetére utal, amelyben az óriás és gőgös Góliátot (egy filiszteus katona) legyőzi Dávid (még csak egy fiú), aki így segít az izraelitáknak megnyerni a filiszteusok elleni csatát.
Ezt a történetet már sokszor és sokféleképpen ábrázolták, de Michelangelo eltér a korábbi ábrázolásoktól azzal, hogy egy Góliát nélküli Dávidot választott, és mindenekelőtt azzal, hogy nem egy győztes Dávidot ábrázolt.
A megszokott helyett itt Dávid egyedül és a csatára készülve jelenik meg. Meztelenül lép a földre, ahol Góliát várja őt, és csak a bal vállán hordja a parittyát, amellyel el fogja dobni a követ, amely megöli Góliátot.
Befolyások és jellemzők
Michelangelo affinitása és a klasszikus szobrászat iránti vonzódása és preferenciája nagyon is nyilvánvaló ezen a művön. A klasszikus hatás látható a mű görög kouros sémához való közelítésében. És abban is, hogy a művész izmos testet választ, szemben például Donatello serdülő alakjainak sovány testével.
Bár a mű kifejez némi mozgást, mindenekelőtt egy "felfüggesztett akciót" bemutató szobor. Dávid egész anatómiája feszültséget, félelmet, de merészséget és dacot is kifejez. Az erek kitágultak, a homlok ráncolt, a tekintet heves, mégis óvatos.
Lásd még: 12 vers az életről híres szerzők által írt versek
A jobb kéz tágult vénáinak részletei
Itt is van egy intenzív pszichológiai dimenzió, mint Michelangelo minden művében. A szobornak mintha meglehetősen nyugtalan belső élete lenne, a látszólagos külső zajongás és passzivitás ellenére.
Ez a kettősség talán a test és a lélek kettősségét tükrözi, amely egész életében gyötörte a művészt. Mert bár csodálta és tökéletes isteni kifejezésnek tartotta az emberi testet (és ezt tette műveinek fő és ősi nevezőjévé), Michelangelo a lélek börtönének is tekintette.
De nemes és szép börtön volt, amely minden alkotásához inspirációul szolgált. Lásd Giorgio Vasari (1511-1574, festő, építész és számos itáliai reneszánsz művész életrajzírója) szavait Michelangelóról:
"Ennek a rendkívüli embernek az volt az elképzelése, hogy mindent az emberi test és annak tökéletes arányai szerint komponáljon, a testtartások csodálatos változatosságában, sőt, a lélek szenvedélyes mozdulatainak és elragadtatásainak egész játékában."
A fej részlete
Ugyanígy a kőtömbök (az emberi testhez hasonlóan) börtönök voltak a bennük élő alakok számára is, amelyeket Michelangelo a szobrászati technikával felszabadított.
Michelangelo ezzel a művével a teljes aktot vállalja, ami a művész számára alapvető fontosságú volt, mert csak meztelenül lehetett megfelelően értékelni a testet, mint Isten legfőbb remekművét. Hasonlóképpen, itt is nyilvánvaló a művész teljes mestersége az anatómiai ábrázolásban.
Lásd még: Leonardo da Vinci Utolsó vacsorája: a mű elemzéseIsmerje meg Michelangelo más műveit.
Kuriózumok
A szobor jobb keze kissé aránytalan a test többi részéhez képest (nagyobb, mint a bal), ami bizonyára szándékos volt, és a másik név tiszteletére történt, amelyről Dávidot szintén ismerték: manu fortis (erős kézzel).
A szobor 1527-ben szenvedte el az első erőszakos támadást, amikor egy politikai tüntetés során kövekkel dobálták meg, és a bal karját három darabra törték. A karját helyreállították, de a törés helyét még látni lehet.
1991-ben egy Piero Cannata nevű olasz művésznek sikerült bejutnia egy kis kalapáccsal, és összetörte a szobor bal lábának második lábujját. Ekkor a mű megmenekült a további károsodástól, mert a Piero Cannatát kísérő múzeumlátogatók közbeléptek, és a rendőrség kiérkezéséig mozgásképtelenné tették a szobrot.
A mű elkészülte előtti években sokáig próbálkoztak a szobor megvalósításával, amely akkor a firenzei Santa Maria del Fiore székesegyház homlokzatának egyik támpillérét volt hivatott díszíteni, és amely így több méterrel a föld fölött állt volna.
A vállalkozást két másik művészre (Agostino di Duccio és Antonio Rossellino) bízták, akik képtelenek voltak befejezni a művet. 1501-ben azonban Michelangelo visszatért Rómából Firenzébe, állítólag vonzotta a monumentális szobor megvalósításának gondolata.
A szobor tehát egyetlen márványtömb felhasználásával készült, amelyet korábban két művész is visszautasított, és amely 40 évig várta Michelangelo zseniális kezét.
Michelangelo két év alatt fejezte be a művet, de az eredetileg a székesegyházba szánt szobrot végül a Palazzo Vecchio elé helyezték Róma felé nézve (később egy modern másolattal helyettesítették). Ez végül a város számára a demokrácia Medici hatalom feletti győzelmének szimbóluma lett.
Michelangelo Dávidjának másolata a Palazzo Vecchio előtt, Firenze
A helyváltoztatás a szobor pozitív és lelkes fogadtatásának volt köszönhető, és miután elkészült, egy erre a célra létrehozott bizottság (amelyben olyan nevek szerepeltek, mint Leonardo da Vinci és Boticelli) döntött a végső rendeltetési helyéről.
Jelenleg a művet évente több mint 8 millió látogató keresi fel, ami nem kedvez a szobor megőrzésének, mivel csak a múzeumban a szoborhoz érkező látogatók léptei kisebb földrengéseket okoznak, amelyek károsították a márványt.
Ez oda vezetett, hogy az olasz kormány megpróbálta a mű tulajdonjogát követelni (kísérletet tett arra, hogy a szobrot nemzeti kincsként definiálja) Firenze városával szemben, amelyhez a mű történelmi jogon tartozik, és bíróság elé vitte az ügyet.
Ismerje meg a következőket is
