Michelangelo 9 műve, amelyek megmutatják az egész zsenialitását

Michelangelo az olasz reneszánsz egyik nagy zsenije volt, és a mai napig minden idők egyik legnagyobb és legjelentősebb művészeként él a neve. 9 fő művét tekintjük meg.

1. lépcső Madonna

A lépcsős Madonna - 55,5 × 40 cm - Casa Buonarroti, Firenze

A Lépcsős Madonna egy márvány bazrelief, amelyet 1490 és 1492 között faragtak. A művet Michelangelo 17 éves kora előtt fejezte be, és még akkor, amikor a firenzei Medici-kertekben tanult Bertolo di Giovannival.

Ez a dombormű a lépcsőn ülő Szűzanyát ábrázolja, aki kezében tartja és köpenyével takarja alvó fiát.

A háttér többi részét lépcsők teszik teljessé, és a háttérben, a lépcső tetején két játszó gyermeket (putti) látunk, míg egy harmadik a korláton pihen.

Egy negyedik gyermek áll a Szűzanya mögött, és segít a fekvő gyermeknek kifeszíteni egy lepedőt (utalva Krisztus szenvedésének lepelére), amelyet mindketten tartanak.

Ebben a műben a klasszikus, hellenisztikus, római örökség kiemelkedik, és megtaláljuk benne az ataraxia eszméjét (az epikureus filozófia egyik fogalmát), amely a szellem nyugtalanságának hiányából áll.

A különbség e fogalom és az apátia között az, hogy az ataraxiában nem tagadják vagy iktatják ki az érzéseket, hanem a boldogságot segítik elő azzal, hogy megpróbálnak erőt találni a fájdalom és a nehézségek leküzdéséhez.

A Szűz tehát szenvtelenül szemléli fia jövőbeli feláldozását, de nem azért, mert nem szenved, hanem azért, mert meg kell találnia a módját, hogy sztoikusan leküzdje ezt a fájdalmat.

Michelangelo e dombormű elkészítéséhez Donatello (1386 - 1466, olasz reneszánsz szobrász) egyik technikáját, a "sticiatto" (lapított) technikát alkalmazta.

2. centauromachia

Centauromachia - 84,5 × 90,5 cm - Casa Buonarroti, Firenze

A Lépcsőházi Madonna után készült Centauromachia (Kentaurok csatája) márvány dombormű, amelyet 1492 körül készítettek, amikor Michelangelo még a Medici-kertekben tanult.

A kentaurok és a lapidák közötti csatát ábrázolja, amikor Hippodamia hercegnő és Pyrhitoo (a lapidák királya) házassága idején az egyik kentaur megpróbálta elrabolni a hercegnőt, ami a felek közötti harchoz vezetett.

A testek eltorzultak és összegabalyodtak, így nehéz megkülönböztetni, hogy ki kicsoda. Egyesek másokba gabalyodva, mások a földön fekve, legyőzötten, mind a csata sürgősségét és kétségbeesését sugallják.

A fiatal Michelangelo ezzel a művével már az akt iránti megszállottságát feltételezi, mert számára az emberi szépség az isteni kifejeződése volt, és ezért egy olyan művet szemlélni, amely ezt a szépséget meztelenségen keresztül ábrázolja, annyi, mint Isten kiválóságát szemlélni.

Ez a dombormű szándékosan befejezetlen, ami jellemző Michelangelo munkásságára, amely így a befejezetlenséget mint esztétikai kategóriát, a "non finito"-t feltételezi.

Itt csak a testek egyes részei (főként a figurák törzse) vannak megmunkálva és csiszolva, míg a fejek és a lábak hiányosak.

3. pietà

Pietà - 1,74 m x 1,95 m - Basilica di San Pietro, Vatikán

Lorenzo de' Medici 1492-ben bekövetkezett halálának hatására Michelangelo Firenzéből Velencébe, majd Bolognába távozott, és csak 1495-ben tért vissza Firenzébe, de azonnal Rómába indult.

Rómában pedig 1497-ben Jean Bilhères de Lagraulas francia bíboros megbízta a művészt, hogy készítsen egy márvány Pietàt a vatikáni San Pietro-bazilika számára.

Michelangelo Pietà-ja egy 1498 és 1499 között készült márványszobor, amely a művészet egyik legnagyobb megközelítése a teljes tökéletesség felé.

Michelangelo itt szakít a konvenciókkal, és úgy dönt, hogy a fiánál fiatalabb Szüzet ábrázolja. Hihetetlenül szép, a lábainál holtan fekvő Krisztust tartja.

Mindkét alak nyugalmat sugároz, és a rezignált Szűz szemléli fia élettelen testét. Krisztus teste anatómiailag tökéletes, és a drapéria tökéletesen kidolgozott.

A "non finito"-val szemben ez a szobor a "finito" par excellence. Az egész mű kivételesen csiszolt és kidolgozott, és Michelangelo talán ezzel érte el az igazi tökéletességet.

A művész annyira büszke volt erre a szoborra, hogy a szűz mellét elválasztó szalagra a következő szavakat vésette alá (ez az egyetlen Michelangelo által aláírt márvány): "Michael Angelus Bonarotus Floren. faciebat".

Nézzen meg mindent a Pietà szoborról.

4. David

Dávid - Galleria dell'Accademia, Firenze

1501-ben Michelangelo visszatért Firenzébe, és ebből a visszatérésből született a Dávid, egy több mint 4 méteres márványszobor, amely 1502 és 1504 között készült.

Itt Dávid ábrázolása a Góliáttal való összecsapás előtt történik, és így Michelangelo újít, amikor a figurát nem győztesként, hanem haraggal telve és készséggel ábrázolja, hogy szembeszálljon elnyomójával.

Davi lenyűgöző példája a művész munkássága mögött álló hajtóerőnek, mind a teljes akt választása, mind a belső zavar, amelyet a figura hagy kibontakozni.

Ez a szobor a demokrácia győzelmének jelképévé vált Firenze városa számára a Medici hatalommal szemben.

Lásd Davi részletesebb elemzését a műről.

5 Tondo Doni

Michelangelo és Leonardo da Vinci az olasz reneszánsz két legnagyobb és legkifejezőbb neve volt. Műveik ma is csodálatot váltanak ki és csodálatra késztetnek, de életükben és kortársak lévén sosem értettek egyet, és többször összeütköztek.

Tondo Doni - 120 cm -

Galleria degli Uffizi, Firenze

A művészek közötti összeütközés egyik fő oka az volt, hogy Michelangelo megvetette a festészetet, különösen az olajfestészetet, amelyet csak a nők számára tartott megfelelőnek.

Számára az igazi művészet a szobrászat volt, mert csak fizikai erővel lehetett kiválóságot elérni.

A szobrászat férfias volt, nem engedett meg hibákat, nem engedett átdolgozást, ellentétben az olajfestéssel, Leonardo által preferált technikával, amely lehetővé tette a festmény rétegekben történő kivitelezését, valamint az állandó korrekciókat.

Michelangelo számára a festészetben csak a freskótechnika közelítette meg a szobrászat elsőbbségét, mert mivel ez egy friss alapon kivitelezett technika volt, pontosságot és gyorsaságot igényelt, és nem engedte meg a hibákat vagy korrekciókat.

Ezért nem meglepő, hogy a művésznek tulajdonított kevés mozgatható festmény egyikében, a Tondo Doniban a tempera technikáját alkalmazta a "tondo" (kör) panelen.

Ez a mű 1503 és 1504 között készült, és egy rendhagyó szent családot ábrázol.

Egyrészt a Szűzanya bal keze mintha a fia nemét próbálná megfogni, másrészt az előtérben a család körül több meztelen alak látható.

Ezek a figurák, az "Ignudi", az itt látható serdülők, később Michelangelo egy másik művén (a Sixtus-kápolna mennyezetén) ismét megjelennek, de már sokkal felnőttebb megjelenéssel.

6. freskók a Sixtus-kápolnából

Sixtus-kápolna

Michelangelo 1508-ban kezdett hozzá egyik legjelentősebb művéhez II. Julius pápa kérésére, aki évekkel korábban Rómába hívta, hogy a művész tervezze meg és valósítsa meg a síremlékét.

Michelangelo, ismerve a festészet iránti megvetését, akarata ellenére fogadta el a munkát, és közben több levelet is írt, amelyekben kifejezte nemtetszését.

A Sixtus-kápolna freskói azonban olyan lenyűgöző teljesítményt nyújtanak, amely még ma is elkápráztatja és lenyűgözi a világot.

A mennyezet

Sixtus-kápolna mennyezete - 40 m x 14 m - Vatikán

1508 és 1512 között Michelangelo festette a kápolna mennyezetét. Ez egy intenzív munka volt, amelynek során elsajátította a "buon fresco" és a rajzolás technikáját egyaránt.

Ehhez a technikához nedves vakolat festése szükséges, ami azt jelenti, hogy a folyamatnak gyorsnak kell lennie, és nem lehet javítani vagy átfesteni.

Ezért lenyűgöző elképzelni, hogy a művész 4 éven át fekve, egy körülbelül 40x14 méteres térben kolosszális és színes alakokat festett, kizárólag a rajzára hagyatkozva.

Szenvedett a látását befolyásoló csepegő terméktől, valamint a munkakörülmények elszigeteltségétől és kényelmetlenségétől. De ezeknek az áldozatoknak az eredménye a festészet egyik legnagyobb eredménye.

A mennyezet 9 panelre van osztva, amelyeket festett álarchitektúra választ el egymástól. Ezek a panelek jeleneteket ábrázolnak a Teremtés könyvéből, az emberiség történetének kezdetétől Krisztus eljöveteléig, Krisztus nem szerepel a mennyezeten.

Az első tábla a fényt ábrázolja, amint elválik a sötétségtől; a második a nap, a hold és a bolygók teremtését; a harmadik a földet, amint elválik a tengertől.

A negyedik Ádám teremtésének történetét meséli el; az ötödik Éva teremtését; a hatodikban Ádám és Éva kiűzését látjuk a paradicsomból.

A hetedik Noé áldozatát, a nyolcadik az egyetemes özönvizet, a kilencedik és egyben utolsó pedig Noé részegségét jelképezi.

A panelek oldalain 7 próféta (Zakariás, Joel, Ézsaiás, Ezékiel, Dániel, Jeremiás és Jónás) és 5 szibilla (delphoi, eritreai, kumán, perzsa és líbiai) váltakozva szerepel.

A 9 mennyezeti panelből 5-öt az "ignudi" keretez, húsz teljesen elbocsátott férfi figura, panelenként 4 darabos csoportokban.

A mennyezet négy sarkában Izrael négy nagy megváltását is ábrázolják.

Az építészet által keretezett emberi testek és még a történetet elmesélő hamis szobrok lenyűgöző kompozíciójában leginkább az a kifejezőerő, élénkség és energia tűnik ki, amelyet közvetítenek.

Izmos, férfias (sőt, nőies), torz és színes testek, amelyek az örökkévalóság számára megörökített mozdulatokkal terjeszkednek a térben, és amelyek nagy hatással lesznek a film elkészülte után született irányzatokra és művészekre.

Az utolsó ítélet

Utolsó ítélet - 13,7 m x 12,2 m - Sixtusi kápolna, Vatikán

1536-ban, több mint húsz évvel a mennyezet elkészülte után Michelangelo visszatért a Sixtus-kápolnába, ezúttal az oltárfal kifestésére.

Ahogy a neve is mutatja, az utolsó ítéletet ábrázolja, egy olyan képi kompozícióban, amely eredetileg mintegy 400 testet ábrázol, köztük a Szűzanyát és Krisztust, akik mind meztelenül vannak megfestve.

Ez a tény évekig tartó nagy vitához vezetett, amely azzal végződött, hogy a figurák intim részeit egy másik festő eltakarta, még Michelangelo életében.

Michelangelo festette ezt az ismét kolosszális méretű művet, már több mint hatvan éve.

Talán emiatt, vagy a kiábrándultság és a viharos szenvedélyek miatt, amelyek gyötörték, vagy talán mindezek és a történelmi kontextus miatt is, ez a mű annyira különbözik a mennyezeti freskóktól.

A középpontban a kompozíciót uraló Krisztus mint szörnyű bíró alakja áll.

Szent Bertalan a lábainál bal kezével a saját bőrét tartja, amelyet mártírhalálakor megnyúzott, és ennek a lehullott és ráncos bőrnek az arcára Michelangelo a saját arcvonásait festette.

Krisztus oldalán a Szűz elrejti fia arcát, és mintha nem akarná végignézni, ahogy a pokolba vetik a halálraítélt lelkeket.

Lásd a Sixtus-kápolna freskóinak részletesebb elemzését.

Julius II. sírja

II. Julius sírja - San Pietro in Vincoli, Róma

1505-ben Michelangelót Rómába hívta II. Julius pápa, aki megrendelte a síremlékét. Kezdetben egy nagy mauzóleumot vizionált, ami nagyon tetszett a művésznek.

De a vállalkozás nagyszerűségén túl a szeszélyes személyiségű pápa úgy döntött, hogy a Sixtus-kápolnában akarja eltemetni magát.

Ehhez először a kápolnát kellett többször is kijavítani, beleértve a mennyezet és az oltár festését, ezért először Michelangelo volt "kénytelen" a Sixtus-kápolna fent említett freskóit megfesteni, mint már láttuk.

A pápai sírkamra eredeti terve azonban további módosításokon és engedményeken ment keresztül. 1513-ban, a pápa halálával a projekt először csak kisebb mértékben valósult meg, majd még inkább, amikor Michelangelo elképzelései összeütközésbe kerültek a pápa örököseinek elképzeléseivel.

Így 1516-ban egy harmadik szerződést készítettek, de a projektet még kétszer módosították, 1526-ban, majd 1532-ben. A végső határozatban megállapították, hogy a síremlék csak homlokzatból áll majd, valamint a helyszínt a római San Pietro in Vincoli templomra változtatták.

Mózes

II. Julius sírja - Mózes részlete

Annak ellenére, hogy a síremlékkel kapcsolatos összes kudarcot elszenvedett, és hogy végül is kevés valósult meg abból, amit a megálmodott síremlék elkészítéséhez megálmodtak, Michelangelo három éven át intenzíven dolgozott rajta.

Így 1513 és 1515 között Michelangelo megalkotta pályafutása legmarkánsabb műveit, és ezek közül az egyik, a Mózes az, amely ma is igényt tart a San Pietróba utazók látogatására, hogy megnézzék a síremléket.

A Mózes egyike azoknak a szobroknak, amelyek tökéletességben vetekszenek a vatikáni Piètával, és másokkal együtt, mint például a foglyok vagy a rabszolgák, a parietális sírkamra díszítésére készültek.

Ebben a szoborban kiemelkedik az alak bátorsága és félelmetes tekintete (Terribilità), mert Dávidhoz hasonlóan intenzív belső élettel rendelkezik, olyan erővel, amely meghaladja a követ, amelyből az alakot kivették.

Mózes, hosszú, részletes szakállát simogatva, tekintetével és arckifejezésével mintha biztosítaná, hogy mindazok, akik mulasztanak, büntetést kapnak, mert semmi sem menekül az isteni harag elől.

Foglyok vagy rabszolgák

Haldokló rabszolga és lázadó rabszolga - Louvre, Párizs

A Mózes mellett a Foglyok vagy rabszolgák című szoborcsoport is ebből a munkaigényes időszakból származik.

E művek közül kettő már elkészült, a Haldokló rabszolga és a Lázadó rabszolga, és a párizsi Louvre-ban vannak. Ezeket az alsó emelet pilaszterein kellett volna elhelyezni.

Ezek közül kiemelkedik a Haldokló rabszolga érzékisége és a halállal szembeni elfogadás, nem pedig az ellenállás testtartása.

Eközben a Lázadó Rabszolga csiszolatlan arccal, eltorzult testtel, bizonytalan testhelyzetben, úgy tűnik, ellenáll a halálnak, nem hajlandó alávetni magát, kitörni a börtönből.

Foglyok vagy rabszolgák - Galleria dell'Accademia, Firenze

Ebből az időszakból négy másik mű született, amelyek a "non finito"-t dicsőítik. A kifejezőerő lenyűgöző ezekben a művekben, hiszen látjuk, hogyan szabadította ki a művész a figurákat a masszív kőtömbökből.

Azáltal, hogy befejezetlenül hagyja őket, végül allegóriaként funkcionálnak az egyik olyan témára, amely végigkísérte és gyötörte Michelangelo egész munkásságát és életét: a test mint a lélek börtöne.

Annak ellenére, hogy a test, az anyag a legszebb mind közül, számára a szellem börtöne volt, ahogyan a márványtömbök is börtönök voltak a vésőjével felszabadított alakok számára.

A négy szoborból álló csoportban ezt a harcot látjuk, és azt, hogy ez a fogság milyen fájdalmasnak tűnik az alakok számára, akik a lélek e rabságának súlya vagy kényelmetlensége miatt takarják vagy torzítják el magukat.

Lorenzo de' Medici és Giuliano de' Medici síremlékei

Lorenzo de' Medici síremléke - 630 x 420 cm - Medici-kápolna, San Lorenzo bazilika, Firenze

1520-ban X. Leó és unokatestvére, a későbbi VII. Kelemen pápa, Giulio de' Medici felkérte Michelangelót, hogy a firenzei San Lorenzóban készítsen egy sírkápolnát Lorenzo és Giuliano de' Medici sírjának elhelyezésére.

A tervek eleinte izgalomba hozták a művészt, aki buzgón ügyelt arra, hogy egyszerre mindet meg tudja valósítani, de az út során különböző problémák merültek fel, és akárcsak II. Julius sírjánál, ezeknél is elveszett az út során, amit eredetileg megálmodott.

Michelangelo elképzelése az volt, hogy a szobrászat, az építészet és a festészet közötti közösséget teremtsen, de a síremlékek festményei soha nem készültek el.

Giuliano de' Medici sírja - 630 x 420 cm -

Medici kápolna, San Lorenzo bazilika, Firenze

Miközben a Medici-síremlékeken dolgozott, Firenzében forradalom tört ki ellenük, és ennek fényében Michelangelo abbahagyta a munkát, és a lázadók oldalára állt.

De amikor a lázadást leverték, a pápa azzal a feltétellel kegyelmezett meg neki, hogy folytatja a munkát, és így Michelangelo visszatért azokhoz, akik ellen fellázadt.

Végül, amikor Michelangelo 1524-ben végleg elhagyta Firenzét és Rómába ment, a mű befejezetlen maradt, és az általa készített szobrokat később mások helyezték el a helyükön a Medici-kápolnában.

Ami máig fennmaradt, az a kápolnában egymással szemben elhelyezett két iker parietális síremlék. Az egyik oldalon Lorenzo sírja található, amelyen passzív, szemlélődő, gondolkodó helyzetben van ábrázolva, közelebb hozva az alakot ahhoz, ahogyan a valódi Lorenzo de' Medici élt.

A másik oldalon Giuliano, a maga idejében dicső katona, aktívan, páncélban és mozgással megajándékozva van ábrázolva. A bal láb mintha fel akarná emelni a kolosszális és erős alakot.

Mindkettő lábánál két allegória található: Éj és nappal (Lorenzo de' Medici sírja), Alkony és hajnal (Giuliano de' Medici sírja).

A Nap és a Hajnal a férfi alakok, az Éj és az Alkony a női alakok, és a férfi allegóriák arca befejezetlen, csiszolatlan.

9. az utolsó Pieták

Pietà - 226 cm, Opera del Duomo Múzeum, Firenze

Michelangelo élete utolsó éveit fizikai erővel és munkakedvvel töltötte, de lelke számos bánatot és gyötrelmet hordozott magában.

Ugyanis arra a következtetésre jutott, hogy élete egy részében egy téves eszményt követett, a művészet szépségének és tökéletességének eszményét, és azt az elképzelést, hogy a művészeten keresztül el lehet jutni Istenhez.

Utolsó évei tehát másik szenvedélyére, az istenire összpontosulnak, és talán ezért is van az, hogy utolsó művei ugyanezt a témát járják körül, és befejezetlenül maradtak.

A Pietà és a Pietà Rondanini két befejezetlen márvány, és különösen a Rondanini mélyen kifejező és felkavaró.

A szenvedés és a viharos lelkület allegóriájaként, amelyet Michelangelo egész életében, de különösen életének és alkotói munkásságának utolsó éveiben hordozott, a Pietà Rondaniniben a halott fiát hordozó Szűz arcmását saját vonásaival faragta meg.

Ezzel felhagyott az emberi szépség eszményével, amely egész életében üldözte, és ezzel a művével azt mondja, hogy csak az Istennek való teljes átadásban lehet megtalálni a boldogságot és a békét.

1564-ben, 89 éves korában halt meg Michelangelo, aki mindvégig megőrizte fizikai és szellemi képességeit.

A pápa azt kívánta, hogy a római San Pietróban temessék el, de Michelangelo már halála előtt világossá tette, hogy Firenzében akarja, ahonnan 1524-ben távozott, így csak halála után tért vissza városába.

Ismerje meg a következőket is